Tudom jól, hogy a rendszerváltozás első éveiben mindig nagy várakozás előzte meg a különböző város- és falunapokat. Magam is több alkalommal részt vállaltam ilyen irányú szervezésekben. Emlékszem, hogy a „nagy találkozás” előtt elutaztam a testvértelepülésünkre, s megnyugtattam a község vezetőit, hogy nyugodtan jöhetnek nagy busszal is, mert nem annyira rosszak az utak. Elvégre mi is közlekedtünk, valamilyen módszerrel mindig feljutottunk Vásárhelyre, Kolozsvárra, Pestre, ha akartunk. Van élet a végeken is – mondogattam a polgármesternek –, nem kell tartani a vízhiánytól sem, s a székely vendégszeretet olyan, hogy annak párja nincsen, minden egyebet pótol és feledtet, ha kell. Nem mondtam, hogy kevés a fürdőszoba a faluban, s a vízhálózatunk is kívánnivalót hagy maga után, elhallgattam ezt, bizony, mert olyan volt az a több évtizedes hálózat, hogy folyton elillant belőle a víz, s állandóan szortyogó csapok mellett mérgelődtünk. Főleg nyáron volt rossz a helyzet víz-fronton, telente valahogy jobban boldogultunk. Tudtam azt is, hogy hitványak az utak, akkortájt expedíciós vállalkozásnak számított átkelni a Királyhágón, de nem volt leányálom átjutni a Mezőségen sem. Még nem volt kész ez az ország, mindent akkortájt rontottak és építgettek. Nem is gondoltuk, hogy a mi életünkben elkészülnek vagy megjavulnak azok az utak.

A derék községvezető régi vágású ember – egyébként a magyarországi polgármesterek doyenje, hetvenöt évesen is dolgozik, ő az egyetlen elöljáró Magyarhonban, aki majdnem ötven éve, 1965 óta van hivatalban, még tanácselnökként kezdte –, sokat nem teketóriázott, elhatározta, hogy péntek délután négykor indítja a küldöttséget. Tudta, hogy így megérkeznek időben, az akkor szokásos nyolc-tíz órás határon való rostokolást is beleszámította, meg a negyvenes átlagsebességet. Úgy vélte, hogy legrosszabb esetben is vasárnapra virradóan megérkeznek a falunkba. Nem volt azért annyira rossz az az első utazás, mert már szombat este itt voltak. Kiválóan sikerült a kisebb buktatók ellenére a találkozó, a falunap. A Felvidékről áttelepítettek ivadékaival és a svábokkal nagyon talált a szó. Láttuk, hogy legalább akkora nagy magyarok, mint mi. Aztán mi is több ízben ellátogattunk hozzájuk. Mindig minden a legnagyobb rendben zajlott.

Egy ideje azonban azt látom, tapasztalom, hogy a mi „belső”, a helyi viszonyaink romlottak Nem az ilyen testvértelepülési kapcsolatokkal van a baj, hanem a magunk köztivel. A saját körökkel. Olyan sekélyes a falubeliekkel tartott kapcsolat, hogy az már-már vétek. És nem csak nálunk, hanem más településeken is ezt látom. Az ünneplés – a majdnem negyedszázados rutin szerint – lezajlik, de alig marad a nyomában a mocskon és a szétdobált üvegeken kívül egyéb. Építgetjük a nemzetközi kapcsolatainkat, de a magunk, az egymás közti kommunikáció egyre satnyább. Nem az dönti el az ünnep minőségét, hogy hívnak-e a falunapra híres vezetőt vagy előadóművészt, nagy írót vagy püspököt, hanem a saját hazaérkezésünk sikere, hogy haza tudunk-e úgy menni ünnepkor, hogy nemcsak esztendő múltán, hanem heti esetleg kétheti rendszerességgel kívánkozzunk vissza a szülőhelyre. Ha időnként a hétköznap is ott telik meg tartalommal, akkor az ünnepünk sem válhat üressé soha.